a kutya / aki örült a háborúnak

amikor már a harmadik felismerhetetlen test került elő / a kutya / aki örült a háborúnak / lefagyott / nem érzett semmit

a kutya

aki örült a háborúnak

annyi gyógyulatlan sebet

viselt a testén

hogy minden érintés fájt neki

még a simogatás is

ezért rettegett a simabőrűtől

nem csak azoktól

amik bántották

de azoktól is

amiktől ételt kapott

az ételért cserébe ugyanis

a simabőrűtől mindig

kéretlen és fájdalmas

simogatást kellett elviselnie

a sivatag törvénye ugyan tiltotta

a kéretlen érintést

de a simabőrű már régen

hátat fordított a sivatag törvényének

saját törvényeket hozott

amik csak őt védték

és amikkel minden más

halandó sivatagi félszerzetet

az alattvalójává tett

akiknek a teste és az élete

az ő szabad prédája

akiket akkor és úgy

simogathat és gyilkolhat

amikor és ahogy neki tetszik

következmények nélkül

amikor a legutolsó alkalommal

húzta végig egy simabőrű

a kezét a sebein

miközben ő éppen

azt az ételt próbálta elfogyasztani

amit előzőleg a simabőrű adott neki

akkor

a kutya

aki örült a háborúnak

maga elé képzelte

hogy vajon mi történne

ha ő közelítene meg

egy simabőrűt

engedély nélkül

és próbálná meg megérinteni

a maga módján

akkor mi történne vajon?

tudta a választ

ezért többé nem ment a simabőrű közelébe

így aztán

még kevesebbszer evett

és még többször éhezett

de legalább ő maradt a gazdája

a saját testének

csak a nap sugarai

merészkedhettek a közelébe

nekik még azt is megengedte

hogy belefészkeljék magukat a bundájába

és végignyalogassák a sebeit

a többi halandó sivatagi félszerzetet

jobb szerette messziről figyelni

a kutya

aki örült a háborúnak

minden ragadozót elkerült

aki minimum fele akkora volt

mint ő

és aki ezért

veszélyes lehetett rá

a potenciális prédák közül pedig

igyekezett olyat találni

aki gyenge volt

éhségtől

szomjúságtól

vagy forróságtól

és már a szemét sem

tudta nyitva tartani

olyan prédát

aki még élt

de aki már

nem csak védekezni

vagy menekülni

de éberen figyelni sem tudott

olyan prédát

akinek nem kellett a szemébe néznie

mielőtt átharapta a torkát

hogy legyen mit ennie

amikor pedig

időről időre rátört a remegés

lekuporodott

a legközelebbi sitim fa

törzse mellé

homokot kapart magára

és megpróbált beleolvadni a sivatagba

hogy amíg a remegés végigjárja

minden porcikáját

addig egyetlen hiénának se

keltse fel az érdeklődését

egyetlen sas se lássa meg odafentről

amikor a lelkén viselt gyógyulatlan sebek

egytől egyig felszakadnak

és a teste önkívületbe esik

rángatozik

vergődik

védtelenül

szabad prédaként

amit csak fel kell kapni

és hazavinni

hogy már hozzá is láthassanak

a kölykök vagy a fiókák

a barlang mélyén

vagy fent a hegytetőn

a kutya

aki örült a háborúnak

először nem örült a háborúnak

amikor az első lövések eldördültek

leszegte a fejét

becsukta a szemét

és az egész testét ökölbe szorította

hogy megállítsa a rátörő remegést

az izmai

kezdetben nem engedelmeskedtek

csak rázták a testét

de az eszméletét ezúttal

sikerült megőriznie

egy idő után pedig

a remegés is csillapodni kezdett

mintha az izmai

megértették volna azt

hogy most nincs idő

a lelki sebek felszakadására

mert futni kell

így aztán

futni kezdett

futott

és futott

és futott

de hiába futott

minden irányból

lövések és robbanások

hangját hozta a szél

amibe egyre többször keveredett

egyre fülsiketítőbben

és egyre szívszaggatóbban

más kóbor kutyák nyüszítése

a kutya

aki örült a háborúnak

megtorpant

körbekémlelt

egyetlen sitim fa sem volt

látótávolságon belül

felbukkant viszont a távolban

egy falka kóbor kutya

akik feléje futottak szélsebesen

és hangosan nyüszítve

a kutya

aki örült a háborúnak

egészen megdermedt

a nyüszítve vágtató

kóbor kutyák látványától

megbabonázva meredt feléjük

és ahogy azok egyre közeledtek

és ahogy a nyüszítésük

egyre hangosabban hallatszott

úgy fagyott meg

az ereiben a vér attól

hogy a kutyák

akik mindjárt odaérnek hozzá

majd felkapják és hazaviszik

vacsorára a kölykeiknek

és amikor itt tartott gondolatban

akkor egyszercsak

elvesztette az eszméletét

és elterült a földön…

…amikor magához tért

a szája habos volt

izmai feszültek

hatalmas porfelhő vette körül

a remegéstől kimerült teste pedig

úgy hevert a földön

mint egy rongybaba

mint egy rongy-kutya-baba

a kutya

aki örült a háborúnak

körbenézett

és ekkor

legelőször

tényleg örült a háborúnak

a korábban

homokviharként közeledő

és szívszaggatóan nyüszítő

kóbor kutyák ugyanis

mind ott voltak körülötte

de egyik sem akarta őt

felkapni és hazavinni

mert egyik sem volt

sem abban az állapotban

sem abban a hangulatban

hogy vele törődött volna

mindannyian véresek voltak

a legtöbbjük egész teste remegett

akinek pedig nem

az levegő után kapkodott

vagy a testéből hiányzó darabot

kereste a földön eszét vesztetten

néhányan a földön feküdtek

ők halottak voltak

belepusztultak a sokkba

vagy a sérüléseikbe

a kutya

aki örült a háborúnak

egy volt az élő kóbor kutyák közül

bár neki talán egy kicsit

jobban kirajzolódtak a bordái

de különben semmivel sem volt

kevésbé meggyötört és lehasznált

mint a többiek

semmivel sem volt kevesebb

rettegés a szemeiben

mint a többieknek

pedig neki

semmivel sem volt több

mint egy átlagos hétköznapon

a kutya

aki örült a háborúnak

egy volt a többi kutya közül

életében először közéjük tartozott

életében először tartozott valakikhez

életében először nem volt egyedül

a kutya örült a háborúnak

szerette a háborút

szerette

hogy hallgathat

a sajátján kívül más

tragédiákról szóló történeteket is

elvesztett otthonokról

elveszett testvérekről

és gyerekekről

és gazdákról

és kétségbeesésről

és remegésről

a kutya

aki örült a háborúnak

végre nem félt és szégyenkezett

amikor a testét elővette a remegés

mert nem volt egyedül

sőt

ahogy

a kutyatestek remegése része lett

a háborús falka mindennapjainak

úgy honosodott meg az a szokás

hogy azok a kutyák

akiknek éppen nem remegett a teste

leheveredtek remegő társuk mellé

hogy jelenlétükkel és a testük melegével

csillapítsák a sokkot

amit a remegés a szenvedő kutya

teste és lelke számára okozott

a háború maga volt a földi paradicsom

a kutya számára

aki örült a háborúnak

egészen addig

amíg a mézeshetek véget nem értek

és el-eltünedezni nem kezdtek

kutyák a falkából

aztán nem kezdtek elő-elő kerülni testek

olyan állapotban

hogy már nem lehetett felismerni őket

mert vagy egy robbanás szakította szét

vagy az éhhalál szélén álló

halandó sivatagi dögevők falták fel őket

miután a testtel végzett

a simabőrűek egy eltévedt golyója

amikor már a harmadik

felismerhetetlen test került elő

a kutya

aki örült a háborúnak

lefagyott

nem érzett semmit

nem érzett félelmet

nem érzett szomorúságot

és nem kezdett el még remegni sem

ahogy a többiek akkor is

meg a korábbi két alkalommal is

a kutya

aki örült a háborúnak

még levegőt venni is elfelejtett

csak állt

és szédülten meredt

a földön heverő

szétszaggatott húsdarabra

a véres bundára

és a törött csontokra

és ahogy kábultan nézte

egyszercsak meglátott

egy régi heget a bundán

a vér alatt

amit ismert

és szeretett

és akkor rájött

hogy ki az a kutya

aki ott hevert előttük

rájött

és ahogy rájött

elmúlt a dermedtség

és az első érzés

ami beáramlott a fagy helyére

a düh volt

kitátotta a száját

hogy utat engedjen a levegőnek

és az betódulhasson a tüdejébe

aztán megint kitátotta a száját

és fülsiketítően vonyítani kezdett

a kutya

aki örült a háborúnak

most gyűlölte az egész világot

gyűlölt mindent és mindenkit

de azon belül is a legjobban

a kutyákat gyűlölte ott körülötte

és a három halottat is

akik a háború előtt

jól éltek

falkában

kényelmesen

nem éheztek

nem szomjaztak

mint ő

és akik ezért

nem tanultak meg

vigyázni magukra

nem tanulták meg figyelni

és számon tartani

a környékbeli sitim fákat

nem tanulták meg

hogyan kell magukra

kaparni a homokot

amikor érzik

hogy közeledik a remegés…

a szétszakadt testet nézte

aztán a körülötte álló kutyákat

tudta

hogy végük

hogy a következő teliholdra

mindannyian halottak lesznek…

csak ő fogja túlélni

és akkor megint egyedül lesz…

vonyítani kezdett

újra

és vonyított

és vonyított

és vonyított

és közben

azt kívánta

hogy bárcsak

soha ne kezdődött volna el

ez az átkozott háború!

bárcsak

soha ne ismerte volna meg

azt a boldogságot

amit a falkához tartozás jelentett…